12

A Hughes Stallion gyorsan távolodott Essen előkelő folyóparti negyedétől; északnyugati irányba tartott, a kiégett ipartelepek felé, melyek még mindig a Seader-Krupphoz hasonló társaságok által meghirdetett felújításra és újjáépítésre vártak. Alacsonyan repültek, közel a legmagasabb épületekhez, hogy minél jobban megnehezítsék a radarok dolgát. Karom rádiókapcsolatba lépett Zűrössel.

– Mi van a légi irányítással? – tudakolta.

– Semmi gond – jött a válasz azonnal. – Nem szúrtak ki titeket, és egy ügyes kis keretprogram gondoskodik róla, hogy ez később se történjen meg. Zoller valószínűleg nem értesítette a rendőrséget arról, hogy lenyúltak tőle egy lopott műtárgyat. Még ha a hotel meg is teszi a feljelentést, mire nyomozni kezdenek, mi már rég nem leszünk az országban.

– Reménykedjünk benne! – bólintott Karom. – Szép munka volt. Egy darabig még tartsd rajta a szemed a hatóságokon, nem szeretnék meglepetéseket. Mindjárt a találkozási ponton vagyunk.

– Akkor ott találkozunk, vége.

A kopter egy ideig még egyenletes sebességgel hasította a levegőt, amíg el nem érte azt a szinte teljesen elhagyatott területet Essenben, amelyiket Val már korábban kinézett magának. Üldözőknek nyoma sem volt, sem a levegőben, sem az asztrális síkon. Val lekapcsolta a Stallion helyzetjelző lámpáit, és letette a gépet egy régi ipari komplexum töredezett, gazos parkolójába. Az épület csendben rozsdásodott az évtizedes elhanyagoltság következtében. A környező területet a huszadik században létesített szemétlerakókból és raktárakból szivárgó vegyszerek és toxikus anyagok mérgezték. Amíg a körzetet meg nem tisztítják – drága és időigényes műveletnek nézett ki –, addig csak a legelszántabb emberek döntöttek úgy, hogy ellátogatnak erre a helyre. Valószínűleg ezek közé tartoznak az árnyvadászok is, gondolta Karom, miközben a helikopter puhán a földre ereszkedett.

Val lekapcsolta a motort, és a rotorok lassan leálltak. Néhány percen belül néma csend lett a kabinban, csak az odakint fújó fagyos szél süvítése hallatszott.

– Mindenki legyen résen! – adta ki az utasítást Karom. – A Johnsonunk bármelyik pillanatban felbukkanhat. – Hátrafordult a dr. Goronaj mellett ülő Boomhoz. – Hogy van?

– Még magán kívül. Azzal a varázslattal alaposan lekapcsoltad nála a villanyt. Biztos vagy benne, hogy nem lesz semmi baja?

Karom kiterjesztette érzékelését az asztrális síkra, és megvizsgálta a professzor auráját. Nem csillogott olyan fényesen, mint várta volna, de stabil volt, és nem mutatott semmiféle közvetlen veszélyt. Azonban Goronaj életereje a pusztulás nyomait mutatta, és ez még egy ilyen korú férfinál is különösnek hatott.

– Rendben lesz – mondta, és visszatért a fizikai világba –, de a jelek szerint nem kíméli a testét. Valamilyen hosszú távú szervezeti degenerálódást látok rajta. Drogra vagy JMÉ-re tippelnék.

– Miért dugdosna magába JMÉ-t egy ilyen öregfiú? – kérdezte csodálkozva Boom.

Karom vállat vont. A JMÉ-k vagyis a Jobb, Mint az Élet chipek bonyolult műérzet programok voltak, melyek mesterséges érzetek előállításával oly mértékben stimulálták a használó tudatát, hogy hosszabb távú alkalmazás esetén könnyen károsodhatott a test vagy az agy. A JMÉ különlegesen addiktív volt. Karomnak eszébe jutott Val története arról, hogy ő is rászokott a használatára, akárcsak oly sok utcagyerek, de még felnőtt is. Mégis furcsa volt ezt olyasvalakinél tapasztalni, mint Goronaj, akinek az egész élete az archeológiáról és a tudás kereséséről szólt. Ezzel együtt a JMÉ-függés magyarázatot adhatott volna arra is, miként tudta irányítani őt Zoller és a Runenthing.

Éles fénycsóva hasított az éjszakába, egy közeledő luxus Eurocar halogénlámpáinak fénye. A csapat azonnal éberré vált, a kezek a fegyverek közelében matattak, miközben az autó behajtott a parkolóba, és lassan közeledett a Stallionhoz. Tíz méterre a koptertől megállt, de a lámpák nem aludtak el. Kinyílt a hátsó ajtó, és kiszállt egy sötét alak; elindult feléjük, de a fényszórók miatt csak a körvonalát lehetett látni.

– A mi belépőnk következik. – Karom intett Boomnak, hogy hozza az eszméletlen tudóst. Ő maga felkapta a kristályt tartalmazó táskát, és kicsusszant a Stallion ajtaján. Kalapácsnak csak egy röpke pillantással jelezte, hogy fedezze őket. Karom tudta, hogy nyugodtan rábízhatják magukat a megtermett orkra. Aracosnak is küldött egy mentális üzenetet, hogy az asztrális síkról figyelje a veszély minden jelét.

A trollal együtt hagyták el a helikoptert. Boom zsákként a vállára vetve cipelte dr. Goronajt. Elindultak a közeledő sötét árny felé. Ahogy közelebb értek, Karom egyre jobban ki tudta venni a részleteket: a kifogástalan, a romos környékhez egyáltalán nem illő öltönyt, a tökéletesen fésült hajat és a kifejezéstelen kőarcot, amely semmit nem árult el a férfi gondolataiból vagy érzelmeiből.

– Herr Brackhaus – köszönt Karom a Johnsonnak.

– Karom – biccentett a megbízó. – Látom, elhozták nekem a doktort. Remek. És a műtárgy?

Karom előrenyújtotta a kinyitott táskát, hogy Brackhaus belenézhessen. A Johnson egy pillantást vetett a reflektor fénysugarában sziporkázó rózsaszín kristályra, és elégedetten bólintott. Karom behúzta a villámzárat a táskán.

– Mi most átadjuk önnek a szajrét, és megkapjuk a bérünk maradékát – mondta az árnyvadász.

– Attól tartok, lesz egy kis változás a tervben – csóválta a fejét Brackhaus. A csapdától tartó Karom izmai azonnal megfeszültek, az árnyvadász ugrásra készen nézett körül, de Brackhaus megnyugtatóan felemelte a kezét.

– Semmi ok az aggodalomra. Éppen ellenkezőleg, a munkaadóm nagyon meg van elégedve a teljesítményükkel, ezért szeretné, ha személyesen neki adnák át a tárgyat. Azt üzeni, Herr Karom, hogy tartson velem a találkozóra, és ha kívánja, magával hozhatja valamelyik társát is. Ő fogja átadni önnek a fizetségük másik felét, természetesen megfelelő mértékű jutalommal együtt, a kitűnő munkáért és a ránk áldozott idejéért cserébe.

Brackhaus vajon komolyan beszél? Nem gondolhatja, hogy...

– A munkaadója alatt azt érti...

– Igen, azt. Megtiszteli őt a bizalmával, és eleget tesz a kérésének?

A probléma csak az volt, hogy ez a „kérés” sokkal inkább hangzott formálisan megfogalmazott parancsnak, és Karom úgy gondolta, valójában tényleg erről van szó. Volt egy mondás az árnyvadászok között: „Sose kezdj sárkánnyal!” Azonban létezett egy másik, hasonlóképpen megfontolandó mondás is, ami pontosan az előzőhöz illett: „Mit tud adni neked egy sárkány? Bármit, amit akar.” Különösképpen, ha az a sárkány Lofwyr, a világ legnagyobb megatársaságának vezetője. És ha Lofwyr találkozni akar Karommal, akkor kicsoda Karom, hogy visszautasíthassa a meghívást? Emellett nagyon úgy tűnt, a csapat soha nem látja a bére maradékát, ha nem tesz eleget a sárkány kérésének.

– A legnagyobb örömmel. – Csak ennyit mondott.

– Kitűnő – mosolyodott el Brackhaus. – Mivel a munkaadóm azt kérte, hogy minél előbb térjünk vissza hozzá, talán használhatnánk a helikoptert. A társait útközben természetesen kitesszük a nekik legmegfelelőbb helyen.

– Köszönöm, de már megtettük a szükséges előkészületeket. – Zűrös a közelben várt egy furgonnal, hogy felvegye a csapat tagjait. Még ha ő maga úgy is táncol, ahogy a sárkány fütyül, nem szerette volna az egész csapatát Lofwyr embereinek szeszélyére bízni.

– Ahogy gondolja. – Brackhaus intett a jobb kezével, mire kinyílt az Eurocar első utasülésének ajtaja, és kiszállt az autóból egy bőrdzsekis, mellén és a vállán a Seader-Krupp emblémáját viselő férfi. Megfordított baseballsapkát, és az éjszakai időpont ellenére tükröződő napszemüveget viselt. Amikor elindult feléjük, Karom megpillantotta a füle mögé ültetett adatjack árulkodó csillogását.

– A pilótám elvezeti a gépet – mondta Brackhaus. Nem kérés volt.

Karom visszafordult Boomhoz.

– Tedd vissza dr. Goronajt a kopterbe, és mondd meg Kalapácsnak, hogy itt várjon! – Visszament a géphez és fellépett a pilótafülkéhez.

– Mi történt? – kérdezte Val.

– Brackhaus főnöke azt akarja, hogy személyesen adjuk át neki az árut, és a helikopterrel kell mennünk. Te Kalapáccsal itt maradsz, és megvárjátok Zűröst.

– A főnöke? Úgy érted...

– Igen. Lofwyr fogad engem és még valakit. Brackhaus hozott magával pilótát, ezért neked és Kalapácsnak itt kell maradnotok.

– Nem tetszik ez nekem.

– Tudom. Én sem verem a seggem a földhöz örömömben, de van más választásunk?

– Csapda is lehet.

– Miért fáradna vele Lofwyr? – vonta meg a vállát Karom. – Ha holtan akar látni minket, Brackhaus helyett ideküldhetett volna egy elit S-K osztagot is. A pokolba, valószínűleg legalább húsz különféle módszert kitalálhatott volna a likvidálásunkra, hogy esélyünk se legyen. Tudom, hogy kockázatos, de csak így szerezhetjük meg a pénzünk maradékát, és emellett...

– Emellett mi?

– Arról van szó, hogy személyesen találkozhatunk Lofwyrral! Ilyen alkalom nem adódik minden nap. Akkor sem hagynám ki, ha kétszer annyit kínálnának, mint amennyit tőle kapunk.

Val lassú mozdulattal kihúzta a kábelt az adatjackjéből, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét Karom arcáról.

– Különös ember vagy te, Karom.

– Már mások is mondták.

Val és Kalapács elhagyták a helikoptert, Brackhaus pilótája pedig elfoglalta a helyét a fülkében, és rácsatlakozott a vezérlőrendszerre. Amikor beindította a rotorokat, Karom visszafordult Brackhaus felé, és enyhe meghajlás kíséretében az ajtóra mutatott.

– Csak ön után, Herr Brackhaus.

– Danke, Herr Karom. – Brackhaus fellépett a kabinba, a mágus pedig követte. Behúzta maga mögött az ajtót, és a gép máris a levegőbe emelkedett. Az Eurocar elindult hátrafelé, aztán megfordult és kihajtott az üres parkolóból. Val és Kalapács egyedül maradtak, és lassan belevesztek az árnyakba.

A kopter felemelkedett magasan az épületek fölé, aztán megfordult, és széles ívben elindult a Ruhr-folyó és Essen központjának irányába. A pilótafülkéből kihallatszó halk rádióforgalom alapján Karom úgy gondolta, hogy ezúttal egy olyan útvonalat követnek, melyet már előre egyeztettek az esseni légi irányítással. Karom kíváncsi lett volna rá, hogyan magyaráz meg a Seader-Krupp egy járatot, amelyik egy elhagyatott, leszállótér nélküli terület közepéről indul, de aztán úgy döntött, az S-K-nak Németországban valószínűleg semmit nem kell megmagyaráznia.

Brackhaus a pilótafülke mellett ült gondolataiba merülve, és kísérletet sem tett rá, hogy párbeszédet kezdeményezzen. Az út nagy részét csendben tették meg; Karom és Boom egymás mellett ültek, dr. Goronajt pedig a jármű hátsó részében helyezték el.

Végül felbukkant előttük a hatalmas Seader-Krupp arkológia. Már kilométerekről is lenyűgöző látványt nyújtott. A több mint kétszáz emelet magas, csonka gúla alakú óriás úgy emelkedett ki a környező kisebb épületek közül, akár egy középkori kastély, és csaknem tíz háztömbnyi területet foglalt el. Az épület oldalait sötét makroüveg fedte, amitől a tükörsima felület nedves feketeséggel csillogott a város fényeiben. A tetőn a Seader-Krupp felirat és cégjelzés világított – neonvörös háttér előtt egy ágaskodó, fekete sárkány. A különböző szinteken létesített leszállóhelyek jól láthatóan ki voltak világítva, és az épület oldalán és tetején elhelyezett reflektorok ragyogó fénykúpokat rajzoltak a levegőbe.

Bár meg sem közelítette a szomorú sorsú seattle-i Renraku arkológia méretét, az S-K központja így is majdnem hetvenezer családnak adott otthont, akár egy kicsi, önfenntartó város. Karom emlékezete szerint valamikor 2058 körül fejezték be az építését, és még ő is látta a triden az avatási ceremóniát. A társasági kommentátorok még azt is megemlítették, hogy a Seader-Kruppnak hamarabb sikerült befejeznie saját arkológia projektjét, mint a rivális Renrakunak, pedig az S-K több mint egy évvel később kezdte el az építkezést. Egyértelmű PR fogás a másik cég ellen.

Amikor a helikopter ereszkedni kezdett az arkológia felé, Boom odahajolt Karomhoz.

– Találkoztál már sárkánnyal, cimbora? – kérdezte súgva.

– Aha, de nem volt valami barátságos összeröffenés. A sárkány... jött ki belőle rosszabbul.

– Én csak Dunkelzahnnal találkoztam – mondta Boom, és kinézett az ablakon. – Ő indította el a bostoni karrieremet. Gondolom, nem csak az izomfiút látta meg bennem. Megmutatta, hogy annál jóval többre is képes vagyok. Rendes fickó volt.

Karom valamiért nem gondolta, hogy ugyanezt el lehetne mondani Lofwyrról is. Mégis reménykedett benne, hogy a mostani találkozásuk egy sárkánnyal inkább Boom élményére fog hasonlítani, mint a sajátjára.

Az arkológia lassanként teljesen betöltötte Karom látóterét, ahogy a helikopter megkezdte a végső megközelítést. Lágyan ereszkedtek le a tetőre épített leszállók egyikére, a többi helikopter és dönthető rotorú gép közé, melyek készen álltak rá, hogy a plexum bármelyik részébe elrepítsék a Seader-Krupp alkalmazottait. Landoláskor dr. Goronaj megmozdult, és halkan felnyögött. Boom gyengéden megrázta a professzor vállát.

– Ébresztő – mondta halkan.

Goronaj rövid mocorgás után kinyitotta a szemét. Zavartan nézett Karomra és a trollra, és valamit motyogott oroszul. Karom nem beszélte a nyelvet, és orosz nyelvchipet sem hozott magával.

– Ébresztő, doktor – mondta határozott hangon. – Ha kell, cipeljük, de sokkal jobb lenne, ha a saját lábán jönne.

– Hol...? – szólalt meg Goronaj.

– A Seader-Krupp központjában – felelte a mágus. – Van itt egy kis üzleti ügyünk.

Ha Goronaj érzett is valami aggodalmat amiatt, hogy erőszakkal visszahozták a patrónus céghez, nem mutatta. Sőt, inkább zavartnak tűnt, de nem fejtett ki semmiféle ellenállást, és szó nélkül megtette, amit mondtak neki.

Brackhaus kinyitotta a helikopter ajtaját, kilépett a járműből, és megvárta, hogy a többiek is kövessék. A doktor egy kicsit bizonytalanul állt a lábán, de Boom segítségével sikerült megtartania magát. Brackhaus a tetőn lévő felvonókhoz vezette őket. Előhúzott egy hitelkártyát a zsebéből, és bedugta az egyik liftajtó melletti leolvasóba. A készüléken kigyulladt egy lámpa, és az ajtó halkan félresiklott.

– Uraim. – Intett, hogy menjenek előre. Sorban beléptek a fülkébe, utolsóként ő is. Karom felfigyelt rá, hogy a kabinban nincs látható vezérlőtábla. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, a Johnson csak annyit mondott: „igazgatósági szint”, és a fülke gyorsan megindult lefelé. Rövid utazás után lágy huppanással megállt, az ajtó ismét kinyílt, és megpillantottak egy hosszú folyosót, melynek mindkét oldalán ajtók sorakoztak egymástól egyenlő távolságban. A falak halvány krémszínűek voltak, a padlót mélyvörös szőnyeg borította, és a falak tövében sötét fa díszlécek húzódtak. Karom biztos volt benne, hogy nem szintetikus, hanem valódi fát lát. Az ajtóktól a rézkilincseken és a névtáblákon keresztül az enyhén fűszeres illatú légfrissítőig minden hatalomról és gazdagságról árulkodott. Ez volt az a hely, ahol a világ legnagyobb megatársaságának igazi fejesei dolgoztak.

Karom biztos volt benne, hogy miközben végigmennek a folyosón, a legfejlettebb érzékelők tucatjai pásztázzák őket. Szinte elnyomhatatlan, bizsergető ingert érzett, hogy asztrálisan is megvizsgálja a helyet, de sikerült ellenállnia a kísértésnek. Könnyen lehet, hogy mágikus képességeinek használata azonnali és brutális reakciót váltana ki a Seader-Krupp láthatatlan biztonsági szakembereiből. A mágus inkább minden megtett azért, hogy nyugodtnak és ártalmatlannak tűnjön.

A folyosó egy nagy előtérbe torkollott. Karom már kisebb lakásokban is lakott, mint ez a hatalmas terem, melynek egyik fala teljes egészében makroüveg ablakokból állt, pazar kilátást nyújtva a Ruhr-folyóra és a több mint kétszáz emelettel lejjebb elterülő városra. Két másik falat ugyanolyan krémszínűre festettek, mint a folyosót, míg a szemben lévőt sötét falemezek borították. A helyiségben asztalokat és székeket helyeztek el, a fapaneles falon pedig egy nagy, duplaszárnyú bronzajtó nyílt. Mindkét fémfelületre egy sziklacsúcson összetekeredve fekvő sárkányt véstek úgy, hogy a két hüllő pont szembe nézzen egymással.

Karom mosolyogva nyugtázta, hogy Lofwyrnak van stílusa.

Az ajtótól jobbra a berendezéshez tökéletesen illeszkedő, díszes faragású asztal állt, amely mögül egy lélegzetelállítóan gyönyörű, sötétkék nadrágba, valamivel világosabb blúzba és rövid kosztümkabátba öltözött nő sietett eléjük. Karcsú derekát ezüst korongokból álló öv díszítette, és ízléses ezüst fülbevalót viselt. Hamvasszőke haját a tarkóján tökéletes lófarokba fogta. Karom észrevette, hogy még a szeme színe is illeszkedik blúzához, és a hibátlan, fehér fogak sem kerülték el a figyelmét. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de a nő mosolya egy agyarát elővillantó ragadozó vicsorára emlékeztette őt. Talán csak a folyosó kijáratánál posztoló, sötét ruhás biztonságiak jelenléte tette.

– Üdvözlöm önöket – mondta a nő. – Karen Montejac vagyok, az elnök úr titkárnője. Meg kell kérnem önöket, hogy adják át fegyvereiket.

Karom és Boom egymásra néztek, aztán a mágus lassan benyúlt a kabátja alá és előhúzta Ares Viperét. Látványosan eltávolította a tárat a fegyverből, mielőtt átadta volna Montejacnak. Boom hasonlóképpen cselekedett saját Predatorával. Az egyik őr egy kézi érzékelővel tetőtől talpig megvizsgálta a trollt.

– Tiszta – jelentette a biztonsági, majd Karomnál is megismételte a műveletet. Az árnyvadász övénél megállt.

– Attól tartok, az összes fegyverétől meg kell szabadulnia, uram – mondta határozott hangon Montejac, és tekintete a kabát alatt alig látszó tőr ékköves markolatára siklott.

– Nem – felelte Karom halkan.

– Megbocsát?

– Karom, add már oda nekik azt a tetves tőrt! – sziszegte Boom.

– Nem – ismételte a mágus. – A máguspengémtől nem válok meg. – A lőfegyver egy dolog volt, az beletartozott a kötelező protokollba, de Acélkarom nem csak egy egyszerű fegyver volt, a tőr mágikusan kötődött Karomhoz, szinte a mágus részét képezte. Nagyon hosszú ideig tartott, mire elkészítette, mire saját akaratának és mágikus hatalmának megtestesítőjévé tette. Soha nem vált meg tőle szívesen. Meg aztán mit képzeltek, mit fog tenni vele Lofwyr jelenlétében? Egy óriássárkánnyal szemben még egy mágikus pengének sem lehetett sok hasznát venni.

– Uram – kezdte Montejac, és vészjóslóan összehúzta a szemét. Aztán hirtelen elhallgatott, és oldalra döntötte a fejét, mintha egy olyan hangra figyelne, amit rajta kívül más nem hallhat. Önkéntelenül bólintott, és visszafordult Karomékhoz. – Bemehetnek. Már várja önöket.

Karom nagyot nyelt, és bólintott. Brackhaus előrement, és kinyitotta az ajtót; Karom, Boom és dr. Goronaj beléptek, őket követték diszkréten a biztonsági őrök.

A helyiség legnagyobb részét egy hatalmas, aranyszínű sárkány terjedelmes teste töltötte ki. Karom összehasonlíthatatlanul kicsinek és jelentéktelennek érezte magát mellette. Miközben Lofwyr csillogó, lenyűgöző alakját figyelte, egy hang szólalt meg a fejében:

– Üdvözlöm, Karom. Már alig vártam ezt a találkozást.